A középkori házasságkötés az egyház hatáskörébe tartozott és törvényi szabályozása már a középkorban elkezdett kialakulni. A Westminsteri Tanács 1076-ban rendelte el, hogy egyetlen férfi sem adhatja oda lánya vagy női rokona kezét valakinek papi áldás nélkül. Később – a Tanács tervei szerint – nem lehetett volna titokban házasodni, csak nyilvánosan, de ez a 16. századig nem valósult meg. Ekkor a Trenti Tanács (a Római Katolikus Egyház 19. ökomenikus tanácsa, melyet 1545. december 13. – 1563. december 4. között tartottak Trent városában) elrendelte, hogy minden esetben papnak kell megtartania az eljegyzési szertartást. A házaspárok különélését tolerálták ebben az időben, de a válás nem volt legális, a túl közeli rokonok közötti házasságot viszont törölhették.
Az általános felfogás szerint a házasságkötést egy olyan szerződésként értelmezték, melyben rögzítve vannak a férj és a feleség jogai. Az esküvői szertartás és az ünnepség pedig nagyban függött a menyasszony és a vőlegény társadalmi hovatartozásától. Az örökség és a hatalom jelentős indokok voltak a házasságkötésre.
Előkészületek, a menyasszony és a vőlegény
A vőlegény általában sokkal idősebb volt, mint a menyasszony. A nemes hölgyek legnagyobb része már férjezett volt 19 éves korára (bár az is előfordult, hogy valaki csak 24 évesen ment férjhez). A nemesi osztályban az esküvőről már akkor döntöttek, amikor a jövendőbeli házaspár még csak 10-11 éves volt. Sokan ezután nem is találkoztak az 5-6 évvel későbbi esküvőjük napjáig. A házasság náluk egyet jelentett a lordok hatalmából való részesedéssel és a nemesi név megszerzésével, célja pedig általában a vagyonszerzés volt. Emiatt a szerelem nem is volt túl gyakori.
A parasztok körében azonban gyakran kötettek szerelmi házasságok, bár ezeknek sok esetben a hölgy teherbe esése volt az okozója. De úgy, mint a nemeseknél a parasztok körében is a házasság gyakran üzlet tárgya volt.
A vidéki esküvő
Az eljegyzést a menyasszony házában tartották, amelyre egybegyűlt ünnepelni a falu apraja-nagyja. A párt fából készült edényekkel és egyéb eszközökkel ajándékozták meg. A gyűrűt gyakran nem engedhették meg maguknak, így egy esküvői hagyomány szerint a menyasszony egy törött pénzérmét kapott, melynek másik fele a vőlegénynél maradt. Egy másik középkori hagyomány szerint a falu lakói búzaszemekkel dobálták meg a párt, amivel nagy családot kívántak nekik. A nem a faluból származó vőlegények pedig meghívták a falu fiatal férfijait egy italra „fizetségként”, mert elrabolja a lehetséges feleségüket. A férfiak viszonzásképpen gyakran rendeztek szerenádot, részben azért is, mert reménykedtek, hogy megleshetik a párt nászéjszakájuk elhálása közben.
Esküvő a kastélyokban
A feudális rendszerben gyakoriak voltak a kastélyokban megrendezett esküvői ünnepségek. A kora középkorban a katolikus egyház engedélyezte a templomon kívül megrendezett szertartást, azzal a feltétellel, hogy a pár később megkapja a papi áldást. A ceremóniát a kastély nagytermében rendezték, esetleg valamelyik udvarban. Az azt követő, lantosokkal, zsonglőrökkel és egyéb mulattatókkal színesített ünnepségen részt vehetett az uradalom lakossága, nemesek és a távoli rokonság is, sőt a vár ura kiengedhette a rabokat, hogy megnézzék az ünnepséget, a koldusok pedig a kapuknál összegyűjthették a megmaradt élelmet.
Az esküvői lakoma
Egy középkori esküvői lakomán felszolgáltak többek között sült vadgalambot, fürjet és fogolyt, libát, őzet, sült vadkant, halat, sült pávát, birkát, sajtokat, diót, friss gyümölcsöket, mandulatejben párolt osztrigát, sörrel ízesített kenyeret, párolt káposztát, gyümölcslepényt, tejsodót és fűszeres forralt bort.
Termesztett és vadon termő gyümölcsöket is felszolgáltak a középkori asztalra – mint például az alma, szőlő, körte, birsalma, és néha őszibarack. Az epret, málnát, ribizlit pedig az erdőből szerezték be. A nemesség olyan egzotikus gyümölcsöket is megengedhetett magának, mint a datolya és a pisztácia. Számos zöldséget is ismertek a középkorban, de csak keveset fogyasztottak. Ilyenek voltak a sárgarépa, káposzta, saláta, póréhagyma, vöröshagyma, mogyoróhagyma, petrezselyem és zsálya. A lakomákon akár 6 fogást is felszolgálhattak.
Az innivalók közül fogyasztották a vizet, bort, söröket, mézbort, tejet, a Baszkföldről származó almabort. A borról azt tartották, hogy táplálja a testet, segít visszanyerni az egészséget, elősegíti az emésztést, megvilágosítja az elmét, kitágítja az artériákat, gyógyítja a depressziót és segít az utódnemzésben. Erjesztett gyümölcsleveket is készítettek meggyből, kökényből és faeperből.
A lakomán természetesen torta is volt, melynek hagyománya a rómaiaktól ered, akik egy darab kenyeret törtek szét a menyasszony feje felett a termékenysége érdekében. A mai emeletes torta pedig onnan ered, hogy a vendégek a középkorban gyakran vittek kisebb tortákat ajándékba a lakomára, melyeket egymásra rakták és a pár feladata az volt, hogy úgy csókolják meg egymást a torták felett, hogy ne döntsék le azokat. Ez kellett a szerencséhez és a jóléthez. A cukor megjelenése és elterjedése után megjelentek a cukormázzal bevont torták is.
Esküvői ajándékok
Háromféle esküvői ajándék létezett. A menyasszony családja volt felelős a lányuk hozományáért, így tulajdonképpen vőlegényt vettek neki. A vőlegény családja pedig a megfelelő otthont biztosította a párnak. A harmadik ajándék az volt, amit a ceremóniát levezénylő pap kapott.
Hagyományos ajándékok voltak a kisebb értékes bútordarabok, amit a vőlegény felajánlhatott a menyasszonynak a házasság beteljesülését követő reggelen. Ez volt a „hálaajándék”, amit a menyasszony a szüzességének elvesztéséért kapott, egyfajta kompenzációként.
Az esküvői viselet
A középkori viseletek fejlett kultúrát tükröznek, ahol sokféle anyag volt elérhető. A vőlegény általában a legelegánsabb öltözetét viselte. A nemesség világos palásttal vagy köpennyel borította be magát, ruhájukat pedig arany és ezüst fonálból készített hímzéssel díszítették. Emellett nagyon népszerű volt a parasztok hajából készült paróka és szerették a különböző ékszereket, szőrméket és deréköveket.
A nő arcának minden részét befestették különböző kozmetikumokkal és sok nő a középkorban a napon szőkítette a haját. A középkori divatot követve kitépkedték a hajukat a hajszéleken magasabb homlokot kapva ezzel. Az esküvő volt az egyetlen alkalom amikor a nők kiengedve hordhatták a hajukat, s virágkoszorúval díszithették. A keresztes hadjáratokból hazatértek egy mór hagyományt hoztak magukkal, miszerint a menyasszony egy narancsvirágból font koszorút visel, melyben minden szál virágnak megvan a saját jelentése. Ez a virágzat azonban nagyon drága volt, ezért csak a nemesek engedhették meg maguknak.
A fehér menyasszonyi ruha nem volt divat a középkorban, a ruhák bármilyen színűek lehettek. A kék volt a tisztaság, erkölcsösség szimbóluma, ezért a vőlegény és a menyasszony gyakran kék szalagot viselt, ebből ered az a mai szokás miszerint a menyasszonynak viselnie kell az esküvőn „valami kéket”.
A menyasszony egyik legfontosabb kiegészítője a harisnyakötő volt. A násznép az ünnepség után követte a párt a szobájába és megpróbálták megszerezni a harisnyakötőt, ami jó szerencsét hozott nekik. A hagyomány szerint az a vőlegény, aki kedvesének egy menyasszony harisnyakötőjét ajándékozta, biztos hűségre számíthatott.
Forrás: